Van úgy, hogy eleged van a zajokból, a hangokból, az emberekből?

A hírekből, információkból, melyek özönlenek mindenhonnan, a villogó neonokból, a siető,

összemosódott masszává váló tömegből, a munkából, az autókból, még a családból is?

Hogy nem nyújt vigaszt a kedvenc ételed, italod, könyved?

Van úgy, hogy eleged van mindenből és mindenkiből?

Ekkor segít az erdő.

A természet őszinte, érdekmentes tisztasága. Ahol semmi sem hiábavaló,

ahol egyik állat sem képmutató vagy önző. Ahol mindennek megvan a helye,

ahol béke van és nyugalom.

Ahol a növények illata tölti ki a teret. Ahol az állatok csendes neszeinél nincs semmi,

mi hangosabb lenne.

Az elvonulás egy ilyen helyre egyet jelent a feltöltődéssel.

Fontos, hogy körülötted csak az erdő legyen. Lehetőleg sokhektárnyi fa, öregek,

a maguk mozdulatlan bölcsességével.

Ne legyen áram, térerő, semmilyen mesterséges vagy gépi hang,

és lehetőleg senki ember fia (vagy lánya).

Akkor elcsöndesedsz te is és a hang-kavalkád, mely eddig tombolt benned,

s szinte az őrületbe kergetett, végre elhalkul, lassan semmivé foszlik.

Ha sikerült önmagadban elcsendesedned, akkor jön egy érdekes tapasztalás,

meghallod az erdőt, majd megérzed, s valahogy az erdő is megérez téged.

Az elmédet kiüríted, korlátaidat és félelmeidet elengeded, és cserébe megtalálod a nyugalmat

és békét.

Megkéred az erdőt, hogy fogadjon magába, lehess része úgy, mint soha előtte semminek,

magadat elengedve beleolvadsz a természetbe.

Így az erdő része leszel, s része a nagy egésznek is egyszerre.

Nem akarsz, nem vágyakozol, nem gondolsz. Vagy.

A pillanatot éled. Végre igazán megéled.

Hanyatt dőlsz a réten vagy hátadat egy fa törzsének veted.

Leülsz a patak partra, vagy csak nézed az ágak között az eget.

Ürességet érzel, mégis tele van élettel minden.

A semmi és a minden egyszerre van jelen.

Mássz fel a gerincre, ereszkedj le a völgybe, a természet úton-útfélen önzetlenül ajándékoz

meg téged. Kökény, áfonya, csipke éhségedet csillapítja, forrás vize szomjadat oltja,

madarak éneke gyógyír sok bajodra.

Vessz el az erdőben bátran, ne legyen célod vagy terved,

csak lépegess és haladj, érezni fogod, mikor merre kell menned.

Ha magadat elveszíted, fogod csak (újra) megtalálni azt, amit keresel.

Korlátok

Az ember már egész kis korában találkozik korláttal. Idővel egyre több és több korláttal. Jobban kellene figyelnünk rájuk.

Konkrétan, hogy ne legyenek.

Az eredendő szabadságunkat korlátok közé szorítja az idő. De ez az idő viszonylagos. Nem kell siettetnünk semmit. Az első hangot, az első lépéseket, az első szót, az első csókot, az első szerelmet, semmit ne siettessünk.

Becsüljük meg az időt, és ne tekintsük korlátnak. Ne felejtsük el sosem, hogy csak a jelen pillanat számit.

Hamvas Béla szerint a gondolatoknak nincsenek korlátaik, sőt a lélek teljesen, korlátlanul, végzetesen szabad.. Korlátokat nem csak magunknak állítunk, nemcsak magunkat és lehetőségeinket határoljuk be, hanem másokat is. Ne korlátozzunk senkit.

Amint elhagyjuk a kis ágyat, a járókát, az iskolákat, a családi házat, a lehetőségek tengerén találjuk magunkat. Bizonyára mindenki megtapasztalta már az utazás örömét, amikor oda mehetett egy hátizsákkal, autóval, kerékpárral, ahova csak szeretett volna.

Amikor nem voltak tervek, nem voltak szabályok, nem voltak korlátok.

Amikor csak állunk és élvezzük a napfelkeltét vagy a naplementét. Amikor megölelünk egy fát, amikor arcunkat fordítjuk a felhők felé, hogy élvezzük a ráhulló esőcseppeket, amikor önkéntelenül elmosolyodunk, amikor a szivárványba néz szemünk…

Hová lettek ezek a napok vagy csak  pillanatok? Miért építünk magunknak, vagy fogadjuk el mások ránk kényszerített korlátait? Miért hagyjuk, hogy az időkorlát összeszoríthassa szívünk? Hát nem a szabadság az, ami a legnagyobb kincsünk ezen a földön?

Kor –l-Átok, körbevesznek, ha hagyjuk. Látjátok korotok korlátait? Gyermekkorotok, kamaszkorotok és felnőttkorotok korlátait? A korlátok átkok, melyeket, ha láttok, küzdjétek le, engedjétek el, és érezzétek, élvezzétek a szabadságot.

Önnön magát köti gúzsba az, ki félelmeinek és korlátainak rabja.

Nincs olyan, hogy lehetetlen, nincs olyan, hogy szerencsétlenség. Olyan lehet, hogy kevés a hit vagy hogy rosszul értelmezünk egy helyzetet. A test korlátai láthatóak, de az elme korlátai a veszélyesebbek, melyek láthatatlanok és durvábban befolyásolják sorsunk, semmint azt gondolnánk. Le hát a korlátokkal! Szabadítsátok fel magatokat. Éljetek kortalanul és főleg korláttalanul.

Nem a test vagytok, mely pusztulásra ítéltetett, Ti a benne lakók vagytok, mely soha nem születik és nem hal meg, s amint rájöttök erre, minden aggodalomtól, vágytól, korláttól megszabadulhattok. Éljünk hát korlátok nélkül, megélve a pillanatok szépségét.

Okuljunk a múltból, bízzunk nagy hittel a jövőben és ragadjuk meg a tovatűnő pillanatot teljes szívvel MOST!

A legtöbb gondolatunk csak megbonyolítja az életünket. Megfigyeltétek már?

A reggeli felkelés után hajlamosak vagyunk az aznap teendőire gondolni. Megtervezzük, hogy miket kell csinálni: a kiválasztott ruha, az elkészített reggeli után sorra jönnek a gondolatok, hogy mi is a terv mára… Mi lesz a feladat a munkahelyen, mit kell csinálni a gyerekekkel, mit kell vásárolni, kivel kell beszélni és kivel kell találkozni…

Nem azt tesszük, amit a szívünk sugall, nem ahhoz nyúlunk, amit szívesen választanánk, hanem az elvárásoknak megfelelően igyekszünk viselkedni.

Előre vetítünk eseményeket és általában a lehetséges kimenetelét is próbáljuk meghatározni. A félelmeink általában óvatosságra intenek bennünket. Betervezünk olyan dolgokat, amiket nem is kellene, ha a jelenben élnénk csak.

Ha a pillanatban meghozott döntéseinkre fektetnénk a hangsúlyt, nem kellene aggódnunk a jövő miatt, és nem csinálnánk meg egy csomó felesleges dolgot, amiket csak a tervezés miatt kényszerítünk magunkra.

Mert mi lesz, ha nem érek oda időben, mi lesz, ha nem úgy alakul, ha nem lesz ott, ha elfogy, ha ő nem csinálja meg, ha nekem kell helyette és így tovább. A félelem, a jövő miatt érzett aggódás, megkeseríti a pillanatot, miáltal nem tudjuk a jelent meg illetve átélni és 100 százalékig benne lenni.

Tegye fel mindenki magának a kérdést: Miért gondoltad?

Miért gondoltad, hogy rossz lesz, miért gondoltad, hogy nem fog sikerülni?

Miért gondoltad, hogy nem érsz oda? Miért gondoltad, hogy rosszul alakul?

Miért gondoltad, hogy Ő majd azt mondja? Miért gondoltad, hogy majd azt teszi?

Ha nem aggódnánk a jövő miatt, úgy a jelenben tudnánk jól cselekedni és a jövő is másképp alakulna...

Mindenki több példát tudna mondani arra, hogy amikor a félelmeinek és aggodalmainak megfelelően cselekedett, és ezek befolyásolták a tetteit, másképp alakította a jelent, azért, hogy elkerüljön esetlegesen felmerülő problémákat, helyzeteket, és így nem is alakult jól a napja.

Miért? Mert nem a jelenben élt. Ha mindenki felvállalná önmagát, a jelent és az érzéseit, akkor válna igazán valóssá, igazzá a pillanat és a pillanatban meghozott döntései(nk) is.

Lehetnek úgynevezett pozitív és lehetnek negatív gondolataink. De igazából azok csak gond-olatok. Mindig az értelmezőn múlik, hogy neki az a gondolat negatív vagy pozitív. Sőt ugyanaz a gondolat lehet az egyik értelmezőnek negatív, egy másiknak pedig pozitív.

A félelmeinket, negatív gondolatainkat el kell tudnunk engedni. A jelen helyzetet pedig el kell tudnunk fogadni.

Az elfogadás elég nehéz. Pedig mindent el kell(ene) tudnunk fogadni. Minden élethelyzetet, minden eseményt, mindenki minden mozdulatát, tettét. Az előítéleteinket, az akaratot, a vágyainkat pedig el kell(ene) tudnunk engedni. Persze ez nem megy egyik pillanatról a másikra, de lehet erre hangolódni. Minden nap egy új esély, minden nap egy új lehetőség.

Senki nem tudja megmondani, hogy az adott pillanatban mi a megfelelő döntés. Mert van úgy, hogy minden pillanatban más és más a megfelelő. Egyiknek ez, másikunknak az, ugyanakkor mindkettő helyes. De annak a döntésnek őszintének, mindenkor felvállalhatónak és igaznak kell lennie, ekkor jó a döntés.

Ha nem a félelmeknek engedünk, az előítéleteknek vagy mások elvárásainak, hanem a belső hangra figyelve, az egészre hangolódva hozzuk meg a döntésünket. Egy ilyen döntés segíteni fog az utunkon, s a sors kereke a megfelelő irányba fordul.

Tehát ragadjuk meg a pillanatot, s ne várjunk egy következő alkalomra !